A BirdLife International csütörtökön közölte a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség Vörös Listájának 2010. évi frissítését a világ madárfajairól, amelyben bejelentette egy újabb madárfaj, az Alaotra-tavi vöcsök (Tachybaptus rufolavatus) kipusztulását.

Az Alaotra-tavi vöcsök mindössze a nevében szereplő egyetlen tavon fordult elő Madagaszkár keleti részén, ahol az állomány drasztikus csökkenését elsősorban egy a tóba telepített tájidegen ragadozó halfaj okozta. Ezzel párhuzamosan számos példány a halászok hálóiba akadva pusztult el, amely hatásokat együttesen nem tudta kompenzálni a kis élőhelyre szorult faj egyetlen populációja. Az Alaotra-tavi vöcsök utolsó biztosan azonosított két példányát 1985-ben látták, majd néhány, valószínűleg a közönséges kis vöcsökkel (Tachybaptus ruficolllis) hibridizálódott példányt még megfigyeltek az ezt követő néhány évben. A faj teljes kipusztulásában egészen 2009-ig nem lehettek biztosak a szakemberek, azonban tavaly a faj megtalálására tett utolsó nagyszabású kísérlet sem hozott eredményt, így a faj a 132. lett a Nemzetközi Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listájában nyilvántartott kihalt madárfajok sorában.

A Mexikói-öbölben növekvő olajfoltból az amerikai történelem egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófája alakulhat ki, ha nem sikerül elzárni a szivárgást és hatástalanítani a foltot. Ez a ma elérhető csúcstechnikával sem egyszerű, a vízbe került olajjal nagyon nehéz elbánni. A mostani eset valószínűleg így sem kerül be a tíz legnagyobb olajkatasztrófa közé – az olaj mennyiségét tekintve még az Exxon Valdez sem toplistás. Igaz, a mennyiségnél jobban számít, hogy az olaj eléri-e a partokat.

Helyi idő szerint április 20-án éjszaka gyulladt ki a Mexikói-öbölben a British Petroleum egyik olajfúrótornya, a Deepwater Horizon. A következő napokban a torony elsüllyedt, és a hozzá csatlakozott olajvezetékből több helyen szivárogni kezdett az olaj. Az amerikai oceanográfiai és meteorológiai hivatal (NOAA) eleinte napi 159 ezer liter nyersolajjal számolt, de később légi- és műholdfelvételek és a terjedés mértéke alapján pontosította [1] a becslést 800 ezer literre. Ami azt jelenti, hogy ha ilyen ütemben folytatódik a szivárgás, két hónap múlva annyi olaj kerül a vízbe, amennyi az Exxon Valdez olajszállító tankhajóból ömlött ki 1989 tavaszán Alaszka partjainál.

A Scientific American oldalán mi is végignézhetjük azokat a térképeket, amelyeken az összes jelenlegi adat megtalálható a Föld élőhelyeinek jelenlegi állapotáról. A térképek az Atlas of Global Conservation című új kiadványból származnak: ez az első olyan összefoglaló atlasz, amelyben a természetvédelemmel kapcsolatos összes fontos adat megtalálható, térképes formában is. Az atlaszba ezen az oldalon is belelapozhatunk (a térképek megjelenítéséhez itt a Silverlight kiegészítő letöltése is szükséges.)

A bolygón rajtunk kívül nagyjából kétmillió állat és növényfaj él, legalábbis mostanáig ennyit írtak le a kutatók. Ez azonban közel sem a teljes szám, hiszen folyamatosan fedeznek fel új fajokat: legutóbb a tengerek és óceánok élővilágáról derült ki, hogy rengeteg olyan faj fordul elő ezeken az élőhelyeken, amelyeket még nem ismer a tudomány. Elsősorban a mikrobák valódi száma nem ismert: az eddig becsültnél akár ezerszer is több tengeri mikrobafaj létezhet, így még az is nehéz lesz, hogy mindegyiknek megfelelő latin nevet találjanak (bővebben: Görögország méretű baktériumszőnyeget fedeztek fel). 

Az Atlas of Global Conservation kiadványa szerint az emberek évente csaknem 140 000 faj kihalásáért felelősek: egyes kutatók emiatt is javasolják egy új földtörténeti kategória, az antropocén (emberi hatás alatt álló kor) bevezetését.

Melyek a jelenleg ismert főbb adatok? A huszadik század elején még csak másfélmilliárd ember élt a Földön, ma azonban már majdnem hétmilliárdan vagyunk. A népességnövekedés üteme ugyan csökkent, de 2050-re a becslések szerint így is kilencmilliárd ember élhet majd a bolygón (kapcsolódó anyagunk: Népességnövekedés: Magyarország a 220. helyen).

Természetesen nemcsak a népesség nőtt, hanem vele együtt a fogyasztás üteme is. Ez a természetes élőhelyeken is nyomot hagy, így ma már alig található a Földön olyan terület, ahol ne lehetne felfedezni az emberi tevékenység nyomait. Egy ismert példa erre az a Csendes-óceánon hömpölygő, több millió tonnányi műanyaghulladékból álló szemétszőnyeg, amelyet tavaly vizsgált meg részletesen egy kutatócsoport.

A fajok eltűnésének fő oka az élőhelyek töredezetté válása (fragmentációja): a folyamat elsősorban a mezőgazdasági területek terjeszkedése miatt megy végbe. Az éghajlatot szintén jelentős mértékben módosítja az emberi tevékenység: a fosszilis tüzelőanyagok elégetése miatt az utóbbi 300 évben minden 10 000 levegőrészecskére egy új szén-dioxid-molekula jutott.

Ez az aprónak tűnő változás jelentős hatást gyakorol azokra az élőlényekre, amelyek az éghajlatváltozás miatt kénytelenek új élőhelyet keresni maguknak (lásd például korábbi cikkünket: Feljebb és mélyebbre menekül az élővilág a klímaváltozás elől). 

A biológiai sokféleség (biodiverzitás) mértéke szintén csökkenőben van, ami nehezíti a fajok megváltozott életkörülményekhez történő alkalmazkodását. Szerencsére azonban még mindig léteznek egyedi fajokban gazdag élőhelyek, és egyre több szárazföldi terület kap tartós védettséget. Világszerte jelenleg mintegy 15 000 négyzetkilométernyi élőhely esik védettség alá, így legalább ezeken a helyeken biztosítottnak tekinthető a növény- és állatfajok zavartalan élete.

David Attenborough, a híres brit ökológus a Silent Summer (Néma nyár) című könyvében kifejti, hogyan törli el fajok sokaságát a Föld színéről az ember.

Új kompromisszumos javaslattal állt elő a bálnavadászattal kapcsolatos régóta fennálló vitás kérdések megoldására a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (IWC), engedélyezve a következő tíz évre a kereskedelmi célú korlátozott vadászatot.

A bizottság szerint - amely több hónapja tárgyalt a vezető államokkal - a mostani intézkedéscsomag kényes egyensúlyt képvisel az engedmények között, és senki sem érezheti magát vesztesnek vagy nyertesnek. A javaslat, amelyet a testület júniusi marokkói tanácskozáson nyújtanak be szavazásra, 10 éves tervet irányoz elő, amely időszak alatt a világ bálnavadászatát az IWC ellenőrzi majd.

A javaslat értelmében Japán antarktiszi vadászati kvótája a következő halászati szezonban 410 egyedre, majd a 2015/2016-os évadtól 205 egyedre csökken. Japán, ahol a bálnahús kedvelt ínyencségnek számít, jelenleg évadonként 765 és 935 közötti bálna levadászásával számol a Déli-sarkvidéken, igaz, a környezetvédők egyre hevesebb akciói miatt a legutóbbi zsákmány 507 egyedre esett vissza.

Monica Medina, az IWC amerikai biztosa abban látja a problémát, hogy az IWC jelenleg gyakorlatilag nem működik. Az érvényes moratórium ellenére növekszik a megölt bálnák száma, és már az is eredmény lenne, ha sikerülne megfordítani a tendenciát, és csökkenteni a számukat - mondta.

Környezetvédők hevesen bírálják a kompromisszumos javaslatot, szerintük ugyanis jutalmazza az 1986-os moratórium alól kibújó Izlandot, Japánt és Norvégiát, és várhatóan fellendíti a jelenleg hanyatlóban lévő bálnahúspiacot.

Kevésbé ismert állatok szerepelnek a kihalás szélén álló fajok toplistáján. Ha a környezetvédők nem tesznek semmit, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy többet megtudjunk róluk.

A Wildlife Conservation Society nevű amerikai természetvédelmi szervezet elkészítette a legritkább állatfajok listáját. A tíz állat közt van madár, emlős, hüllő és kétéltű is. Mindegyik faj más-más okból van veszélyben. A kaliforniai barnadelfin például gyakran gabalyodik halászhálókba, majd megfullad. A grenadai gerlének, a parányi szigetország nemzeti madarának élőhelye van eltűnőben. A csőrösmellű teknős vesztét az illegális kereskedelem okozza.

2006-ban figyelték meg először, hogy az európai és amerikai méhkolóniák száma egyre csökken. Amerikában tavaly 29 százalékkal kevesebb volt a kaptárok száma a 2008 és 2007-ben megfigyelt majdnem 50 százalékos csökkenés után. Igaz, egyes tavalyi hírek pont arról szóltak, hogy hirtelen több új méhpopuláció jelent meg és kezdte el a mezők beporzását.

Hatalmas mennyiségű műanyag törmelékből álló szeméttakarót fedeztek fel a kutatók az Atlanti-óceán felszínén, a Karib-szigetektől északra.

Szakértők véleménye szerint az északi szélesség 22. és 38. foka között elterülő óceánrészre a felszíni áramlatokkal érkeznek a törmelékek. Hasonló áramlások szállítanak műanyagtörmeléket a Kalifornia és a Hawaii-szigetek között lebegő, több száz négyzetkilométeren szétterülő csendes-óceáni szemétfolthoz [1].

Az Atlanti-óceán említett térségében az elmúlt 22 évben több mint 64 ezer apró műanyagdarabot gyűjtöttek össze a Woods Hole-i Sea Education Association (SEA) nevű oceanográfiai intézet diákjai. Az egyik kutató, Kara Lavendar Law elmondása szerint nem volt egyszerű dolog a két terület összehasonlítása, ám vontatóhálós technikával a kutatócsoport tagjainak mindkét helyszínen sikerült több mint ezer mintát begyűjteniük. A csendes-óceáni szemétfoltot eredetileg Charles Moore kapitány fedezte fel 1997-ben.

Az utóbbi évtizedekben az óceánba hajigált műanyaghulladékokat a nap sugarai lassan apró részecskékre bontják le, melyek lassacskán egy Texas területével szinte megegyező nagyságú hulladéktakaróvá sűrűsödtek össze és azóta is ott lebegnek az Egyesült Államok nyugati partjaitól mintegy ötszáz tengeri mérföldre, a Csendes-óceán közvetlen felszíne alatt. Hatalmas mérete és sűrűsége ellenére azonban az óceáni méregleves olyan apró részecskékből áll, hogy sem a műholdfelvételeken nem lehet látni, sem szabad szemmel nem lehet észrevenni. A kutatást a SEA és a Hawaii Egyetem kutatói végezték.

Úgy gondoltam, jól jönne egy harcos sötétzöld blog, ahol sorrendben összegyűjtöm az aktuális híreket... Biztos van ilyen már, de én nem ismerem. Ezek után biztos, hogy nem én csinálom. Szóval biztos szar. Höhh.

Pár év múlva érdekes lesz ezt visszanézni. Ha megéljük.